Útitárs az ébredés útján

Lehet szeretni a betegséget?

Ha úgy gondolnék erre, mint tőlem független létezőre, akkor valószínűleg nem. Ám valami történt bennem, ami által nem tudom ezt leválasztani a tapasztalat egységéről és a tapasztalóról, aki vagyok. Így ha szeretem az életem, annak történéseit és azt is aki mindezt átéli, akkor a válasz igen. Furcsa és makacs vírus söpört végig azon a területen ahol élünk. Folyamatosan változó tünetekkel és intenzitásokkal okozva komoly munkát az immmunrendszernek. A Kedves vette magához mindezt először és közel hét hétig folytatott harcokat ezzel az életünkbe látogató jövevénnyel. Szinte fulladásig vitt folyamatos köhögő rohamok, nagyon kevés éjjeli lecsendesedéssel. Nappalokban és álmatlanul töltött éjszakáinkban tanulta a küzdelmet én pedig az ápolás alázatát. Volt, hogy megfáradt bennem az alázat. Tanulnom kellett a tehetetlenséggel való szembesülést és szeretni azt a valóságot, ami van. Hat héten át sok alkalommal éreztem, hogy valami bennem is elindul, de nem engedtem ezt a felszínre. Így visszavonult. Aztán az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha megengedném neki, hogy megmutassa, amit szeretne, milyen ajándékot tartogat számomra. Az jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha nem az ellenállásban, hanem a megadásban tudom magam szeretni. S akkor megadtam magam ennek a tapasztalatnak. Egy órán belül megjelentek a tünetek, amik zöld utat kapva, nem sokat teketóriáztak. Az én erős immunrendszerem felhúzta a zsilipeket és beengedte mindazt, ami eddig a tapasztaláson kívül volt. Megjelentek a már heteken keresztül látott tünetek. Izgalmat éreztem és kíváncsiságot. Olyan voltam mint egy gyermek, aki bontogatja az ajándékait. Torokfájás, láz, teljes orrdugulás, szájkiszáradás, izületi fájdalmak, tüdő fájdalmak, végtelen levertség, életemben most először megélt sajgó fejfájás, és szűnni nem akaró köhögés, ami nem igazán találja meg a folyamat végén ott lévő enyhülést. S ezek felváltva erősödtek, majd kissé lecsendesedtek és átadták helyüket valami másnak, ami még nem volt vagy már eltűnni látszott. Szellemi tompaságom, nem csak az alvatlanság következménye volt, hanem mintha minden energia a belső védelmi rendszer munkáját segítette volna. Ám legbelül zavartalan volt a béke, szeretettel szemléltem a változékonyságát ennek. Most már saját magamat ápoltam és kaptam vissza szerető figyelmet a Kedvestől, aki kezdett kilábalni ebből. Annyi szép megélésem volt, annyi felismerés az elme ellenőrzés nélküli, óvatlan pillanataiban. Hogyan válhatunk bekebelezett résztvevőjévé döntéseinknek. A döntéseinkkel magunkra húzzuk a tervezetlen és ellenőrizhetetlen körülményeket, s ebbe beleragadunk. A körülmények áldozatainak érezzük magunkat és elvesztjük a kapcsolatot belső lényünkkel. Olyan gyönyörűen megmutatta ezt nekem, hogy milyen lehetne, ha nem ezzel a szerető figyelemmel lennék most ebben a helyzetben. Vannak ugyan olyan események, mikor a körülmények keretei nem sok elmozdulást tesznek lehetővé. Ám ha ebben a valóságot szerető megengedésben szemléljük életünk eseményeit, az irányváltás lehetőségei megjelenhetnek. Szóval, csak hagytam újkeletű barátaimat, hagy tanítsanak. Megéltem mennyire magányos is az egó. Létezésének alapja a különváltság, s ezért nincs többé kapcsolata azzal, amiből született, amihez eltörölhetetlenül tartozik. Végtelen magány teremtődik azzal, hogy ennek a lekapcsolódásnak az érvényességét fenntartsa. Olyan szeretnivalóan reménytelen a kűzdelem, amit önmagától megteremthető halhatatlanságáért folytat. Mikor a szívcsakrámhoz vittem a figyelmem és megadtam magam a csatlakozásnak, a magány megtapasztalása átadta helyét egy láthatatlan kötelék bizonyosságának. Micsoda változékony illúzióban élünk. Előtüntek sebezhetőségem pontjai és a kontrollban meggyengült elme átengedett felismeréseket, rossz beidegződéseimmel, meggyőződéseimmel kapcsolatban. Tudtam szeretni és tisztelni magam miközben tettem napi teendőimet, sem mártírként, sem áldozatként, sem hősként, sem vigasztalásra szorulóként nem voltam jelen. Mielőtt nagyon lecsökkent volna az energiaszint, megálltam. Egy partneri együttműködés volt ez, ami kölcsönös megértésen alapult. Voltak pillanatok mikor elfáradt bennem a tapasztalás iránti izgalom, de a szemlélődés háboríthatatlan nyugalma hű kísérőm maradt. Most tartok a tizennyolcadik napnál és lehalkult e tapasztalás zenéje. Érdekes volt megélni, hogy még a megszokott és hatékony módon való öngyógyítást sem választottam. Segítséget nem kérek, mert valami mindig azt súgja bennem, hogy ez csak rám és a végtelen tudatosságra tartozik. Szóval lehet-e szeretni a betegséget? Ha tényleg szeretjük magunkat, akkor a mindenkori tapasztalásunkat is szeretnünk kell, legyen az bármilyen is. Így a válasz, igen. Lehet.

Szeretettel, a Te útitársad

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!